Karjai közt lel a nyugalom,
Mosolya mosolyomon,
Mi más ez, ha nem boldog otthon?
Csillagtenger fejünk felett,
Tavaszi szellő lengedez,
Arca enyémhez ér meghitten.
Ujjaink kulcsolódnak,
Perceink mulandóban,
Mégsem érzem, hogy fájó a tudat.
Tudom, lesz egyszer másképp,
Tükörfényes álomkép,
Egymáséi vagyunk már rég.
Szavaimban a tagadás ég,
Érzéseimet rejtem még,
De te tudod jól, mit érzek irántad én.
S ha gyötörne még a kétely,
Harsogó ostoba gondolat, méreg,
Elszántan lépek én majd előre.
Bárányfelhőből készítek íjat,
Nyilaim szívem tegezéből előbújnak,
Célzok, s kétségeidből semmi nem marad!