Nem dúl már bennem vad vihar,
be kéne érnem annyival,
amit a sorsom élni ad -
nem keresek már más vigaszt!
Nem kell a lázas tűzhalál,
melynek a lángja felzabál,
s hamuvá omló csontjaim
porladnak létem romjain!
Béke kell, langyos hajnalok!
Esténként mélán hallgatok,
s emlékek édes mézízén
merengek másnap délig én,
s ilyen lesz majd a reggel is,
amíg az Isten messze visz!
De akkor mondd csak, mért vagyok,
hogyha a létem tetszhalott?
Legyek egy néma vártorony,
miközben kővé változom,
mikor a papír lángra gyúl
hogyha a tollam rásimul?
Elég egy szikra, s már lobog!
Ahogy a lapra szót lopok,
felforr a vérem, s jő a láz!
Koldussá téve meggyaláz,
de nekem ez kell, jól vagyok,
vajúdva, égve, porladok!
Gyönyörű sors a tűzhalál,
mert ha az ihlet rám talál
csak akkor élek! - méz-teher!
Nem baj, ha porként szél seper,
messzire szállok, felfele,
s megáld az Isten szent keze.
Hamuból újra éledek
remélve azt, hogy az leszek,
ki voltam; lázas magvető,
lelkekbe napfényt ültető!
2018.04.25.
(A képen: Várnay Krisztina
Tűzmadár c. gyönyörű selyemfestménye)