Imádlak, mert te csak tartasz életben,
Mikor mindent elvesztek, te hitet adsz nekem,
Egy tökéletes jövõképet társz a szemem elé,
És hihetõen mondod: "Boldog leszel te még!"
Gyûlöllek, mert mézédes szavakkal kedveskedsz,
És nem jövök rá, hogy csak hazug módon hitegetsz.
Lefestesz egy csodás világot, és azt mondod, ez az enyém,
Mégis gúnykacagva csapod be az ajtaját, mielõtt beléphetnék.
Szeretlek, mert enyhíted az örökös fájdalmam,
Te eljössz hozzám, és ha megkérlek, velem maradsz,
Újra felmelegíted a lelkem, és én minden bánatot elfelejtek,
Úgy csinálod, hogy ne lássam, hogy közben mély sebeket ejtesz.
Utállak, mert jóval erõsebb, hatalmasabb vagy nálam,
Szörnyûségekre vettél rá, miket már százszor megbántam,
Azt mondtad, mikor mindenki elhagyott, "Én veled maradtam!",
Igaz, de a te hibád, hogy elmentek, én ezt nem akartam.
Vágyom rád, mert kirobbanó erõvel töltesz fel,
Habár tudom, késõbb a kétszeresét veszed el,
Végül csupán csendesen figyelem, ahogy romba döntesz,
Ahogy gúnyosan várod, hogy újra remegve könyörögjek.
Félek tõled, mert tudom, hogy úgyis becsapsz,
És a pillanatnyi repülés után a mélybe taszítasz.
Rettegem kimondani a neved, mert tudom, hogy gyûlölsz,
És tudom jól azt is, hogy ha megteszem, újra elbûvölsz...