Bár ragyog a nap, nem látsz tisztán,
szürkehályog a szemeden
tesz róla, hogy éveid súlyán
még inkább nehezítsen.
Amerre nézek, botok hevernek,
de már nem elég, nem elég...
tizenöt éve, hogy kínoz a lábad,
nem engedelmeskednek rég.
Ez a ház már hőskor-múltat idéz,
itt lettél ifjú asszony, s anya,
itt élsz immár hatvanhárom éve,
ideköt az élet összes gondja.
Képtelen vagy elszakadni innen,
pedig kín már a komfort hiánya,
ám csak itt vagy lelkiekben otthon,
s ez a kényelmet felülbírálja.
Még tisztán látod magad s a világot,
bár szavakat olykor nehezen találsz,
hited a jóságban, szeretetben éled,
múlik az idő, s te egyre jobban fájsz.
Mindenből a legjobbat érdemelnéd,
pihenést, nyugalmat, szépet és jót,
ám csak szeretetre, ölelésre telik,
s vágyni örökké az anyai szót.
Minden nappal rövidül az élet,
fogy a gyertya, hidegebb a tél,
amíg velünk vagy, minden napunk drága,
úgy lenne jó, ha boldog lehetnél.