-Hogyan történt?Nem tudom,de jó hogy vagy nekem,
Hogy kiemeltél a sárból,fogod a kezem.
Sosem láttalak,de valami hajt feléd...
Kérlek,ne törd ösze az éledõ reményt!
Goti:
-Szerencséd, hogy búvár vagyok, s megtaláltalak!
Szerencsém, hogy Te voltál ott, és nem a halak!
Mi hajt felém? Hát a lejtõ! Lejjebb állok én,
ha én állnék feljebb, sose jönnél már felém...
Goldi:
-Szerencse?Talán.Vagy valami más,nemes...
Tudod,ha nem leszek,azt akarom,keress,
Nem akarom,hogy feledj,mint egyszer nyíló virágot,
Keress,s talán Neked adom az egész világot!
Goti:
-Hogyha már nem leszel, mit keressek, Drága?
Inkább vágnám fejszém ennél kisebb fába...
Aztán, ha már ott vagy, mit adhatnál nékem?
Mint a füst, eltûnök lenn a balfenéken!...
Goldi:
-Fába vágnád fejszéd?Hát hogy tehetsz ilyet?
Ha irtod az erdõt,én nem leszek Veled!
Én szeretem a fákat,ejnye Drága Goti,
Bánatodban nem szabad lombkoronát irtani!
Goti:
-Irtok, de csak azért, mert, hogy Ti is írtok!
Kell a hely, hol egyszer majd domborul sírtok...
Hogy néz ki lebegve egy fa koronája,
kivágták a fáját! Mit tegyünk alája?
Goldi:
-Létra kell,biz,felmászni rája,
s a zöldes lomb lészen fejed koronája.
Ha kivágtad már egyszer,nem lehet mit tenni,
Nehéz lesz fagyilkosként téged szeretni...
Goti:
-Pedig a fakéreg õrizte a rajzot,
egy szívet átlõve, (a nyíl is meghajlott...)
Beleírva: "Goldit szeretem, mint állat!"
No, ezért sem szabad irtani a fákat...