A napfény reám mint bárki másra, éppen úgy hullott,
Semmi sem ébredt fel bennem, mi addig nem volt ott,
Amilyen voltam belül mindig, most is pont olyan vagyok,
Csupán szíven ütött a szörny, kivel egy lélekben osztozok,
Összefércelt test és árnyék, eme agyonfoltozott hiányérzetem,
Melyből ha kiutat találnék, talán eldobnám a legtöbb kételyem,
De nem akar megbékülni a gonoszabbik s a szebbik felem,
Hisz arcomon a mosoly csendjét üvölteni velük mind élvezem,
Kell nekem, de megvetem, így nem kell vele a végzetem,
A végzetem nem kell vele, viszont nélküle sem élhetem,
Nem élhetem az életem, hogyha félbetépem a lelkemet,
S ha félbetépem a lelkemet, úgy eldobom egy részemet,
Akkor ki hordaná e keresztet, ha nem az én erős vállam? ,
Mellyel már egy életútnyi teher alatt is hegyeket másztam,
A félelem nagy úr, de mikor egyszer a szemébe néztem,
Csak egy árva gyermeket làttam benne haragra készen,
A napfény reá is pont ugyanúgy hullott, mint bárki másra,
De nem nézett őrá senki, csakis az éjszín sötét árnyékára,
Így született meg, ez a lelke árát síró-rívó aprócska szörnyeteg,
Valami örökké rettegett, ami túlságosan gyengéd és gyermeteg.