Emlékszel arra az időre... ami már csak a múlt, mára már nincsen?
Tudod-e még azt a helyet ahol találkoztunk?
Elfeledted-e azt a kedves mesét,
az örök szerelmünk titkát... amit titokban szőttünk?
Oly édesen, csak az éjbe suttogtuk azt a mesét,
miközben a madarak elbűvölően énekeltek.
Virág... tavasz... akkor olyan végtelennek tűnt minden,
és mindaz ami körötted volt... a remény és a szerelem.
Sok hittel, megtelt szívvel
visszaugrasz, abba a világba, gondolva..., hogy uralod,
magadnak hiszed akaratod,
és pontosan a természet törvényeibe ütközöl.
Ó... bolondos megtévesztés...,
amikor jön a hideg ősz és a falevelek belesárgulnak,
mindegyik elmegy, mint a múló álom,
hátrahagyva a lelki szárazságon a fájdalmat.
Mert a fájdalom végtelen, ő sohasem múlik,
vele együtt szeljük át az életet,
véresen hordjuk fejünkön a koronát,
egy jel..., hogy talán uralkodók vagyunk mindenek felett.