Mikor megszülettél,
Még nem gondoltál arra, hová is születsz, s milyen az lesz majd,
Jó leszel e vagy rossz,
Csak megszülettél ártatlanként, és az élet sorsot írt neked.
Ráléptél az útra, fájdalmasan hosszúra,
Csak ismerkedtél, és tanultál,
Oly sokat, amit legtöbben nem tudnának felfogni.
Gyermek voltál már, és édesen komisz,
Senki nem haragudott meg rád, ha rossz fát tettél a tûzre,
Csak játéknak láttál mindent.
Nagyobb lettél, és hirtelen szakadt rád minden,
Annyi változáson estél túl, ésszel még most se éred fel,
Igyekeztél mindenbõl a legtöbbet kihozni.
Tinédzserként rádöbbentél, milyen nehéz is az élet,
De nem érdekelt, hisz fiatal voltál, és
Szállni akartál.
De elkészült a te hálód is, fejedet gyorsan bekötötték,
Szinte észre se vetted, s már a gyerekeid ott szaladgáltak körülötted.
Felnõtté váltál egyszeriben.
A mindennapos gondok, elszámolások elfeledtették veled milyen szép is az élet,
Ahogy gyerekeid növekedtek, te csak öregedtél,
Végül minden olyan megszokott lett.
A szürke hétköznapokkal elérkezett, amire már számítani lehetett:
Életed vége, és csak akadozó lélegzettel nézted szeretteid könnyeit,
Elmúlásodért sírtak, s érted.
Szemedet lehunyva készülsz az utolsó lélegzetre,
Szeretteid képe él még szemed elõtt, a fiatalság szépségéé,
Titkos álmoké, majd sóhajtasz, s alárendeled magadat a végállomásnak.