A pozdorja kályha II.
vagy
Ha savanyú káposzta lóg a plafonról
Imre a Lőrinc pékségben
inas volt abban a korban,
s ott is mint akkor mindenütt
együtt voltunk, jóban s rosszban.
Reggelenként hazafelé
mindig kaptam egy kis cipót,
és a friss kenyérre kenytem
egy kis zsírt, paprikát és sót.
A mindennapi imámban
a mindennapi kenyérhez,
többször az Istentől este,
még egy kis cukrot is kértem.
Egy ilyen vasárnap reggel
már a pékségből kimentünk,
Laci bácsi utánunk szólt,
valamit elfelejtettünk.
A pozdorja kályhával, még
nem kell sokat időzni,
de a felesége holnap
szármát akar végre főzni.
Szó nélkül vissza fordultunk
a tartályt fentről lehoztuk,
teletömtük pozdorjával
és gyorsan meg is tapostuk.
A munkánkat elvégezve
tőlük mi el is köszöntünk,
haza felé menve, kicsit
mint mindig, ügyetlenkedtünk.
Ablakokon kopogtatva:
„Fenn vannak-e már?” kérdeztük,
és ha válasz egy „Igen” volt:
„Menjen még feljebb!”- üvöltöttük.
Hétfőn este már korábban
kovász készítésre mentünk,
Laci bácsi már várt ránk: „Ma
savanyú káposztát szedünk.”
A nappali plafonjáról
a káposzta szálak lógtak,
mi a felrobbant kályhával
ott benn, s szerte-szét csapódtak.
„Mondtam nektek már többször is
soha sem szabad sietni,
lelkiismeret utol ér
s mindenért meg kell fizetni.”
Én is tanultam belőle,
egy hétig nem mehettem be,
s addig kenyeret sem kaptam
példa, egy egész életre.
Talán azért mondom ma is:
„Nem kemény a száraz kenyér,
az, ami valóban kemény,
ha az asztalon nincs kenyér!”
Mucsi Antal-Tóni 2017 Március 27