Négy fal között ülök,
fájó szívvel, tétlenül, egyedül.
Mit tegyek? Nem tudom.
Írni kellene,
talán a lelkem megkönnyebbülne,
gondolataim összefüggéstelenek.
Megpróbálom mégis,
netán valami összejön.
Már nagyon régen voltál nálam.
Halljuk egymást időnként.
Néha hosszabban,
néha csak röviden.
Naponta írunk is egymásnak,
ez bizony nagyon kevés.
Tudjuk mi mindketten,
de mindhiába.
Az együttlét hiányzik nagyon.
Hiányérzetünket nem pótolja senki
és semmi!
Fülembe csengnek szavaid,
elfelejteni őket soha nem fogom:
“Sajnálok minden percet,
amit nem veled töltök el.”
Őrjítő az érzés, hogy nem lehetsz velem.
Szeretnék veled lenni,
téged átölelni,
önfeledten szeretni,
karjaidba megpihenni…
Nem lehetnek ezek puszta vágyak,
bár már magam sem tudom.
Nem bírom tovább nélküled!
Te vagy az életem értelme.
Ha elveszítelek, romba dől életem,
s a romjai között veszek el.
Szabadka, 2016. február 24. –Jurisin Szőke Margit