a köd már jön
a folyó ugyanaz
csak a cipő más
most egy másik
hajkorona hozza el
a befelé fordulást
és ugyanazokat a vágyakat
kettőt pislogsz
és már nem tudod, ki vagy
kezdetben
akadoznak a szavak
akár a résnyire nyitott csapból
csöpög a víz a lefolyó felé
aztán egyre bátrabb vagy
és ahogy vastagszik a vízsugár,
amikor jobban elfordítod a csapot,
úgy sírod tele betűkkel
a fehér lapot
versnek hívod
a rítusok nem változnak
kacér
de mással kedvesebb
nehezen viseled
hallgatod
mert ihlet a hangja
nézed, mert dús a haja
befogadod
ahogy villával egyenlő
darabokra töri a sütiket
és azt hiszed
szemében tiéd a tekintet
elhiszed, hogy nem különc
hanem különleges vagy
hinni akarod
hogy tartoznál hozzá
de viccből is
két szóval aláz rommá
a hibák homályosak
az erények látványosak
tartoznál, de nem fogsz,
nincs rá ok
feneketlen, sötét torok
ezt látod magad előtt
amikor hazafelé ballagsz,
mert nem hívtad sehova
a dúshajú incselkedőt
otthon az ágyon fekve
akarnál ragyogni
a mandulaszemekbe’
de magzatpózba bújva
képzeled magad kagylóhéjba
kagyló a mosdó, kagyló a telefon,
kagylónak hiszed a szíveket
nem rejtenek kincseket
kongóan üresek