Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi – mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
És aztán eljött a holnap,
veled vált boldoggá a nap,
mikor csak egymást figyeltük,
örömre nyílhatott kedvünk.
Furcsállhattad szinte máig,
hogy nekem csak a tett számít.
A helyeslést nem kívánom,
szigorúság szántja arcom.
Mintha mindig rideg szívvel
éltem volna. Ki kényszerrel
visel arcot, szól fennhangon:
róka sajtján nem osztozom.
Alig-mosoly, könny semmikor,
talán térd-lehorzsoláskor.
Erényt edző esztendőkben,
forró lázban is meghűlten,
mikor szókígyók befontak,
mellém álltál hű oszlopnak.
derűt csempésztél szememre,
lettél jövőm napkeletje.
Ősök képe asztalomon.
Halottaim megsiratom.
Érzékenyek vérköreim,
szelídültek sors útjain.
Igazam szavakba rejtem,
ott tanyázik minden rímben,
sírás, öröm arcomra ül,
kiált vagy éjre szenderül.