H.Gábor Erzsébet
Bányászlét
Apámnak szent volt a fekete szén,
rúnákat rajzolt az eres kezén,
a bőre kiszáradt, akár a kút,
emlékén ünnepi talár a múlt.
Emlékszem, esténként csókot adott,
kérdeztem, s ő meg csak bólogatott,
sosem volt beszédes, várta a kas,
s hajnalban jött mikor szólt a kakas.
Fáradt volt mindig, de elégedett,
örült, hogy mindennap elénk tehet
anyám, egy friss cipót, meleg levest,
s bánatot űzni egy erős felest.
Hős volt az én apám, valódi hős,
görnyedten járt, pedig nem volt idős,
naponta túlélt egy igaz mesét,
a csákány kikezdte inas kezét.
A gondot sohase hozta haza,
sose volt egyetlen panasz szava,
köztünk a jégszíve felengedett,
amíg a szeretet melengetett.
Ég a tűz, parázslik benne a szén,
akár a feltámadt halott remény.
Ugyanígy parázslott apám szeme,
miközben ölelt a meleg keze.