Most érik a fákon a falevél
Szél suhan át a városon,
A tarlón tovább siet,
Szabad az út, hát felgyorsult.
A völgytorkán bemenet.
Kissé megtorpan
Mikor a völgyön átrohan,
A magasságokkal szembe néz,
Érett tölgylevek közén.
Szót váltana velük,
Vihar hangon kezdené,
De a forró nyári napsugár
A szót tüdejébe égeté.
Állj! Kiált: még itt vagyok!
Hová sietsz oly nagyon?
Még csak érik a tölgy levél.
Fát hiába ráznád, nem potyog.
Bókol a napnak a szél,
S lassan vánszorog,
Fűszálat borzol belőle a lég,
Mikor átlépi a hegy tetejét.
Az utolsó szusszal mondja:
Itt megpihenek,
Hagyom a nyári nap kék egét!
Ráérek neki marsot fújni még.