És nem tudom a gondolatnak a suttogását - hanem
amikor a vágy úrként magasba emelkedik belső hallgatásaimon
valami szavak nélküli lesz... egy név nélküli ének,
nem könyörgés és nem bánat, de mégis nyájasan szomorú.
A szavait nem próbálom összeilleszteni - félek,
hogy átalakítanám gondolatokká és a gondolatot vággyá,
mert bolondosan lázadók a saját szavak kimenetele,
egyfajta alárendeltség... én ilyen vagyok, csak hívlak.
Az idő gátat emel közös utunkon,
s egyre nehezebben számolom a könyörtelen napokat,
de milyen jól tud mindent a hallgatás,
csak én nem tudom..., hogy ki az aki azt mondja: azt két ember hallgatja.