Ne beszélj... ne nevess... nem gondolkodj... ne sírj,
hiába ne álmodozz... már mindenhez túl késő!
Nem látod a szomorú őszt? Elfednek nagy, véres foltjai
és azt sem, ahogy kárba vész repülés közben az úton minden falevél?
Már látható az erdőn keresztül ahogy a tél füstje lebeg,
ne szólj... ne gondolkodj... ne sírj... ne nevess.
Képeiben az ősz olyan, mint a múló szerelem,
nyárias homlokán a legendás időkből felsejlik
egy festett szent lány, mit az ismeretlenség alkotott,
s elbújtatta varázslatos báját a kép mögé!
Hallgatás törli a szád..., de jámbornak látszó
az arca, mint neked... amelyről már eltűnt a szerelem.