Radmila Markovity
Valaha régen
Valaha régen az ég kéken ragyogott, mint a te vized anyám,
amikor a teknőben mostad a fehér inget, bugyit, gatyát.
Fenn az égből szeretet-mosolytól csillogott rád a lég,
melléd álltam, én, a mosást segítő bakfis lány, kezem
kezedhez ért, megszólaltál: „Így mosd a ruhát, ne
a kezed dörzsöld össze, tudod, kisebesedik, ruhát ruhára
körkörösen forgassad, vízbe mártod, majd kiveszed,
ismételed, befejezheted ha a bárányfelhő rádnevet.”
Láthatatlan bárányfelhő ég-ködmönbe bújva kuncogott,
ő is tudta, én is tudtam milyen „ügyesen” mosok. Anyánk
szorgos kezéből áradt az akarat, szeretet, tiszta ruha lett.
Soha sem felejtem el, fáradhatatlan kezének melegét,
az ég sem homályosította el ragyogó kék szemének szépségét.