Kedvem sekély, mint holmi partra vetett hal alatt az élet medre,
Gyűlik bennem ezer féle összevisszaság pora egyre, s egyre,
Nem vagyok idegen, pislákol még e vándorútról megtért lelkem,
Ne felejtsetek így, mert kihúny minden fénysugár tüze bennem,
Felejthetetlenné tenni a napot, mely vétlen lett hitehagyott,
Zúzni a magaslatot, melynél alább máig még nem adatott,
Eldobni mindent, hogy helyet marjak valami új értelemnek,
Mi képes vérét venni minden múltidőn át vonszolt sérelemnek,
Az vagyok kiben nem csitulhat harag holmi szép szavaktól,
Az vagyok ki soha szikrányit sem hazudtol meg magából,
Az vagyok, ki minduntalan saját lábamban is hanyatt estem,
S ki ha kell, az ördögöt önnön véremmel majd falra festem,
Tudok szeretni, s épp oly erős hévvel utàlkozva gyűlölni,
Tudok vétkezni, s szentek között példaképet élezni,
Egyszer majd szeretni fogok, s az lesz a legfőbb bűnöm,
Mert az vagyok ki minden hibám lábtörlőnyi szívembe törlöm.