Fák mögött a zúgó szélben,
Bíbor korong lemenőben,
Nem is álarc, nem is álom,
Ősznek szeme ül a tájon.
Vörös arca azt kutatja,
A palástját hova rakja,
Az útja lassú, nem siet,
Hisz múló perccel lépeget.
Hátra tekintve megcsodál
Mindent, amit az est kínál,
Zizzenő hűvös levelet,
Réten a varjú sereget.
Magával visz emlékképen,
Mindent, mi a zöldben ébredt,
S míg lassan-lassan elmerül,
Szürke csend ül mindenütt.
Láng ruháját, ím, lerakta,
Pillájára deret szórta,
Álmodik az ősz a nyárról,
Szél sodorta szivárványról.
Alszik mélán szenderegve,
Arca eltűnt, köd belepte,
Gyűrött ólmos éjszakával,
Alá száll, a nyár dalával.