Összel
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivő madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.
Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sóhaj száll
S terül el a vidéken.
Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.
Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!
Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busán néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.
Midőn a boldog szerelem
koszorút tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.
Még akkor is! — mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen ?
Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha kétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?
Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.
És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében ;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben ?
Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyújtja ?
Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.
Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!
Írta: Szendrey Júlia 1857
Im Herbst
Verwelkte, herbstliche Landschaft,
und überall ist Verfall,
zweifellos der Tod kommt näher
und Abschied sagt: Tschüss bis bald!
Liebeslieder hört man nicht mehr,
von den verliebten Vögeln
und die schallende kleine Grille,
macht in dem Busch kein Dröhnen.
Alles ist so still und ruhig,
als würde jemand sterben,
nur ein sehr - sehr langer Seufzer
liegt sie sich auf den Feldern.
Aus dem blütenvollen Ästen
werden jetzt nackte Stängel,
und wie Tränen fallen runter
auf der Erde, die Blätter.
Sonst in dieser Zeit verfinstert
meine ganze Seelenruhe
es schien so, dass ich teilen muss
das sterben, als Zeitlupe!
Die abgefallenen Blätter
schaute ich sehr traurig an,
als wäre ich die Freude los,
meines Herzensbaums Kumpan.
Indem das glückliche Liebe,
hat mein Scheitel mit Kranz bedeckt,
`d, wie der herbstliche Nebel,
ruhelos um mich pendelt.
Und trotzdem doch! -- was ist jetzt los
erstmals in meinem Leben,
während der Natur so trauert
mein Herz so kalt geblieben?
Gleich wo ich schaue weisst es nicht,
was gibt mir Grund zu Freude,
als wären die Wochentage
meiner heimlichen Freunde.
Rundum keine Veränderung,
alles ist so, wie es war,
nach dem Verschwinden der Sonne
sehe nichts mehr auf dem All.
Mein Herz freut sich trotzdem weiter,
von Freude jubelt ewig;
Wer löst es auf? Leben, der Tod?
Was wartet Morgen auf mich?
Das Leben schönste Tag ist es
oder der Mondschein des Grabs,
und das lange Nacht der Seele
du heller erleben kannst?
Ob das Leben, oder der Tod
schlisse mit beiden Armen um,
nur wünschte ich, dass es wäre,
lieber der ewige Traum.
Ach, ich weiss, die Glücksminuten
ist sehr teure Innigkeit,
wird gefolgt von den grausamen,
Folterqual der Ewigkeit!
Fordította: Mucsi Antal-Toni