Én Istenem hányszor, de hányszor
megtagadtalak,
szóval, tettel és mulasztással.
Világokat teremtettél Uram, nekem
adtad
a kék eget, világító Fényedet.
A csillagos égboltot, az éjszaka
varázsát,
mikor a hold felváltja a napot.
Sejtelmes visszfénye tükröződik a
a tengerek
hullámain, a költők szerelmes
suttogással énekelnek.
Hozzád száll minden ének Atyám.
Hallgatod
a magosban milyen szép az ének,
hogy dicsérnek Téged.
Ódákat zeng hajnalban a felkelő
nap,
dicsér az éjszaka, a sok csillag.
Dicsérnek a dalok, a tengerek, a
madarak,
a virágok, az út széli bogáncs is
dicséretet zeng.
S még mennyien dicsérnek Téged
Uram,
Csak én nem dicsértelek.
A kék eged, madaraid dalát, a
csillagos
éjt önzetlenül adtad akkor is nekem,
mikor nem dicsértelek.
Hányszor és hányszor tagadtalak
meg.
Szóval, hanggal, káromlással.
Szidtam a kék eget, a felkelő
napot,
a holdat, a hideget, a meleget.
A könyörtelen telet, mikor a szó
megfagyott,
a hang némán szólt, a tettekben
Káin vigyora volt.
Csend lett.
Némák a madarak, - a fákon
gubbasztanak.
A rideg éjszaka mindent beterít.
Itt-ott pislákol néhány csillag a
sötétben.
Hajnalodik.
Az égen látom világító
Fényedet.
S én Uram teljes szívemből
dicsérlek Tégedet!.
Dunakeszi, 2018. október 28.
Gabre Anna