Amikor meglobogtattad a kendődet fehér zászlóként a kezedben,
a napnyugta ott tükröződött a kút vizében,
mellette félő szívben elcikázott szorongva egy gerle
a pillanat valóságában.
Éretlen gránátalma... féregtől rágott,
lepottyant és ketté hasadt a fojtó, álmos fűben,
és szomorúan... az est kapuján
az árnyék vesztébe rohant.
Sápadtan... hidegen a lila égre felszökött
az esthajnalcsillag.
S ahogy ráhajoltam a kút kávájára, mélyében megláttam a fájdalmat,
ahogy jött... , hogy igyon,
és az éj az arany szemével figyelte,
ahogy az árnyékában ölelkezett a szerelem és a feledés.