Árnyak
Most lassan moccanó szürke árnyak ülnek,
gyöngéden ölelnek szűrt alkonyi fények.
Pihen a természet, messze száll a hang,
tisztán hallom: búgva zendül a nagyharang.
Borongó ősz gyászába burkolom lelkemet,
párafoszlányon libeg tova a képzelet.
Porfelhőcskék mélabús, körtáncot járnak,
tegnapba lapult emlék köszön a mának.
Hulló levél között alakot ölt az árnyék,
valaki feltűnik,mintha embert látnék .
Régmúlt felkavart pora a szemembe mar,
léptem alatt zizzen az elsárgult avar.
Dédelgetem értelmem emlék foszlányát,
lerázom múlt idő fogdájának láncát.
Fohászkodom: Uram hadd, hogy időt nyerjek!
Mielőtt elnyelnék az iramló percek.
Szívemhez ölelem e törékeny látomást,
körbe zár a mécs sóhajtotta fénypalást.
Litániát mormol köröttem az őszi szél,
emléked levél zizegésén útra kél.
fava 2018 október. 30.