Dal a gyorskorcsolyázó sprinterről
Tízezer, csak ez maradt, a sorsdöntő
szám hátra,
Olegünk, a távfutó, bár hősködő,
nem várta...
„Beteg vagyok, erőtlen!” – így jajgatott,
s lelépett.
„Te futsz! – edzőm kiadta a parancsot –
túléled…”
Én e távot, esküszöm, hogy nem futom
le épen,
Jó, ha egy kört, első kört még letudom,
és végem!”
Trénerem, a szigorú, le sem lehet
vakarni:
„Fégya, mondja, fő dolog a győzelmet
akarni!”
Akarhatsz, ha nincs erőd!.. De futáshoz
elszántan,
Tízezerhez, mint sprinter az ötszázhoz,
kiálltam!
Megszívtam… A légzéssel volt gond, tudtam
előre!
Két kört tettem meg csupán, és felbuktam,
én dőre.
Edzőnk, ki az anyaklub volt bajnoka
és sztárja,
Kitiltott a stadionból, jöjjön a
görcs rája!
Együtt ittunk még minap egy partira
betérve,
Most meg ordít: „Korcsolyád egy ródlira
cseréld le!”
Sajnálom, mert trénernek ő nem volt rossz,
ha mondom,
Ám ma már a birkózás, no és a boksz
a sportom.
Így múlt el, mit éreztem magam iránt,
a kétely –
Roppant nyájas lett velem most mind, kivált
a tréner…
1966
* * * * *