Fagyos a talaj, rajt' apró csillámok csillannak,
alszik a puszta, a berek, hol édes álmok illannak.
Gyanta illatú fenyők állnak, meg se rezzennek,
hiába zord a tél és a vadak hasztalan reszketnek.
Szállong a hópihe, földet takargatja óvón,
dideregnek a jahtok, ladikok a rianó mólón.
Ám lassan az is befagy, hiszen oly zord az idő,
oly messze még a derűs kikelet, a bimbót pezsdítő.
Szállong a hópihe békésen, szelíden, csendben,
Vajon nyugalom és szeretet van oda fent a mennyben?
Lent kacsint a karma, remény, álmok, majd a végzet,
a természetet szereted te, ugyanúgy, mint ő téged?
Nézd e csodát! Mindent tündöklő bársonyhó borít,
s az erdőben egyre több büszke, nagyszerű farkas vonyít.
Oly szép a tél, válik a hótól varázslatossá,
fákat zúzmara tiara koronázza magasztossá.
Ünnepi hangulat vonul végig a zord tájon,
itt marasztom, átölelem, s lelkembe, szívembe zárom.
Fűszeres illat lengi körül a fenyőfámat,
belőle belső béke, csend és különlegesség árad.
Számba vettem múltam, jelenem, s az eljövendőt,
kandallóm mellől nézem a némán elszálló ködfelhőt.
Egy kicsit megpihenek az ódon kanapémon,
épp ideje levenni a lángot, s lennem takarékon.
Rohanó időt üvegbe zárom, nem eresztem,
teszem fa alá, fahéjjal, szegfűszeggel fűszerezem.
Az ellopott perceket tejszínhabbal pótolom,
majd, ha visszaköszön, ánizsos narancsdzsemmel kóstolom.
Immár ünneplőbe öltöztetem legbelsőm is,
de hiába áll a pillanat, tűz- lángon ég a kőris.
Hallod mély sóhajom? Bár itt lengnek az angyalok,
s leszállt az est, ám az idő titokban tovább andalog.