közel az éghez
közel a fényhez,
csak lefelé látni
a kossszal töltött ébrenlétet.
Szemben szeretõ gerlepár,
érzik magukat, figyelõ antennák,
s nem zavarna, ha rám röppenne
e bizalmatlan fordítás.
A betonszagú korláton át
a fák tetejére léphet
(gondolat a kíváncsiság)
a levélképlékeny élet
és az emeletek gyorsasága,
mikor minden földet ér,
szárnyalva éled a gerlepárral,
két lábon foszlik a semmiség.
Az éjjeli távolságot várom,
(nem tettem meg)
lámpák kovácsoltvasán
csillan a lelkem,
felfigyelnek a budapesti fények...
Az örökkön mosogató árnyak
kékre festik az ébrenlétet.