Egy apró havasi gyopár nőtt
a csipkés, zord sziklák között.
Míg a tájban gyönyörködött,
szirma hófehérbe öltözött.
Csak nézett, látott és hallgatott,
nemes lelke úgy szomjazott!
Szírt körötte lám tetszhalott,
nem hallották mit dúdolgatott.
Bája engem elkápráztatott,
mert, ő csak adott és adott.
Ám az ármány kopogtatott,
s ahogy nézte, szó belé fagyott.
A kis virágnak szíve vérzett:
de miért? - Semmit sem értett!
Sunyi szú láttán elképedt,
nem tudhatom, hogy pont mit érzett!
Körötte sustorogtak a fák,
és látszott a tétovaság.
Jóért, jót tenni ritkaság,
számadást ők is hárítanák!
Erőt vesz magán a kis gyopár,
szemében fény, már nem kopár!
Szú sorvad, rajta szájkosár:
tündökölj ó, végre kis gyopár!