Szendrey Júlia: Nyugalomvágy / Beschaulichkeitssehnsucht
Nyugalomvágy
Oly törődött, olyan fáradt vagyok,
Gondolkodni is csak alig birok,
Tudom mégis, hiába fekszem le,
Nem jön álom fáradt szememre.
Nehéz bánat, gondok, aggodalmak,
Űzik tőlem a kívánt nyugalmat,
Keresi ez a boldogság ágyát
De kerüli, hol tövisek bántják.
Édes álmok tarka pillangója’
Gyönge szárnyát szellő is elkapja,
Hát még a hol a vad vihar csatázik,
Oh, ilyen helyről az mindig hiányzik.
Csak tűnődöm, mi lesz ma? mi holnap?
Tudhatnám már: az örökös tennap!
És én mégis egyre várom, várom,
Mit várhatnék már mást, mint: halálom.
S ez a vágyam, ez reményem mostan,
Szenderegni örök nyugalomban,
Sötét éjben, melynek nincsen vége,
Mit egy új nap nem szakíthat félbe!
Nem! Nem sok az örökkévalóság,
Feledni az élet fáradalmát;
Oh, de félek, ennyi keserűség
Ott sem veszti el majd utóízét. –
Írta: Szendrey Júlia (Pest. Június. 10. 1856)
Beschaulichkeitssehnsucht
Mitgenommen, und so müde bin ich,
auch denken fällt mich immer so schwerlich,
ich weiss dennoch, vergebens lieg ich ab,
der Traum kommt nicht und der Schlaf geht bergab.
Schweren Kummer, Sorgen und angsterfüllt,
die erwünschte Ruhe hat man entführt,
sucht vergebens das Bett der Seligkeit,
für Schmerz von Dornenstich war, nie bereit.
Die Schmetterlinge von süssen Träumen
mit dem schwachen Flügel von Wind flattern,
schlimm wird beim orkanartigen Regen,
ach, dort jemals, die vollkommen fehlen.
Bloss grüble ich, was wird heut‘? Was morgen?
Sollte es wissen: jenes von gestern!
Und trotzdem immer, warten nur warten,
was soll noch kommen: Nur das abkratzen.
Und das ist mein Drang, auch meine Hoffnung,
hin dösen in die ewige Fassung,
in dunkle Nacht, welcher kein Ende hat,
welcher ein neuer Tag, nicht hemmen mag.
Nein, es ist nicht zu viel die Ewigkeit,
zu vergessen der Lebensmüdigkeit,
ich hab‘ Angst, dass so viel Verbitterung
dass, als Nachgeschmack, komm ins Grab mit uns.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni