Kivakarnék magamnak egy darabot belőled,
ízlelgetve zárt szemekkel, savanyúan sorsom.
Így költeném el vacsorám, megfertőzve veled,
felfalnám a lelkedet, még húsod könnyel oltom.
Ellibbentem eszméleted, még álmatlan fekszel.
Megsimítom legszebb részed, megtartom magamnak,
még hirtelen krémes szennyben nyüszítve riadsz fel...
Bent hentergő részeg szented veled nem maradhat.
Hernyó száját lassan nyalva öledből feltekint.
Szolgája vagy, kénye rabja, vonyítsz hogy megnyúzza
mártírt játszó gyökeredet, s fújtatsz, mint megtapint,
kiszolgálod lelked neki, s örülsz, hogy megfúrja.
Eszköze vagy mámorának mindössze, nem tárgya.
Zsugori szükségletének sulykolja: "az enyém".
Kifent szemed sűrű tejköd lepi be, s nem látja,
sajátjaként erőszakol, szíve meg bent henyél.
Lepraarcú bűzös vészben varangyként rám brekegsz:
"Irigy posvány". Az vagyok én, szemfényed vad rabja.
Szürke rózsa nyelved szirma hullik le, s megremegsz,
rúgkapálsz, majd ellenkeznél, de tested nem hagyja.
Izzadságod gyöngyét nyalva még arra gondolok,
fogaimmal megváltalak, eszed elemésztve,
önkényes, véres fullánkod fészkembe fúrod ott,
ahol csupasz velőm tátong könny alatt enyészve...