Részeg csöndben szöcske reszel,
sárga párát süt a Hold,
papja pogány templomodnak,
asszony száján misét mond.
Ízes szóval izzad beléd,
hazug szépet zizeg el.
Kéj-tejedben alámerül,
szőke szellőként ölel...
Szája buzgón szépet ereszt:
görget gyönyört gyöngyökként.
Fényei fejedre hullnak,
úgy cirógat mind egyként.
Csak kecsével incselkedik:
cserfes festmény, nyers csalás.
Csókja csukott szája szélén
cseppenti el csúf szavát...
Nem szűnő félsz eszi szemét,
kinyitva két krátert tár,
mert örökkön ingadozik,
s ringat téged, mint magát.
Párnáján a kétely tapad,
és még suttog, messze száll.
Hogy felébredsz, hűlt helyéből
zöld apállyal felzabál.
Fényben fürösztött egészen,
még fagyban el nem fogyott.
Kegyét gyengéd szóval fonta
rád, de naphoz nem szokott.
Asszonyod volt szeszélyében,
s újra az lesz, szüntelen...
Fénylopó szél, sárga pára,
párja nélkül nincstelen.