Felszántották már a Rév-völgyet.
Tanyánk elõtt ülve figyelek,
De nem hallok mást, csak néma csendet.
Barna levél ölembe hull,
Észak-nyugatról hûvös szellõ fúj.
Öreg-hegy árnyéka már messze nyúl,
Viharfelhõk tömege a Kastély-hegy fölé tornyosul.
Jól nézz körül országomban idegen!
Ki tudja teheted-e még?
Láthatsz-e még bárányfelhõket
Szép Magyarorzság egén?
Küzdhetünk-e még a régi dicsõségért?
Vagy beköszönt az õsz, s követi a tél?
Remélhet a magyar ennél szebb jövõt?
Nézem a ligetben a gondtalan szántó-vetõt.
Kiben van szellem és szerelem,
Most dolgozik csendben.
Csak magában szitkozódva,
A megválltást csendben várja.
Hová lett a régi hit és küzdelem,
Ami benne van a történelemben?
Idegen ország sose segített,
E nép hazát mindig egyedül védett.
Fel kéne már ébredni, és újra küzdeni
Ezt pedig sohasem feledni:
Magyar ember! A tél mindig addig tart,
Amíg beköszönt a tavaszi pirkadat.