Palágyi Lajos: Vándorút / Wanderweg
Vándorút
Fönt a magasban vándorolva
Néztem alá a ködgomolyra
S a mélyben nyüzsgő hangyabolyra.
Ormok, tetők ragyogtak napban,
Tanyák is tüntek föl alattam,
Míg én magamban elhaladtam.
Olykor közelebb érve hantot,
Hallottam egy-egy édes hangot,
Falusi nyájas estharangot.
Vagy láttam, lent virágok nyílnak,
Meg is csapott a vágy, az illat,
De tovább vont egy fényes csillag.
S most úgy érzem, hogy nem is éltem,
Nagyon is messzi útra tértem
S csak eltünök majd észrevétlen.
Nem vagyok én, csak bolygó vendég,
Mögöttem űr, előttem nemlét,
Sem út, sem mult, sem vágy, sem emlék.
Palágyi Lajos 1866 Óbecse – 1933 Budapest
Wanderweg
Ganz hoch oben auf der Wanderweg
schaute im Nebel und überlegt,
was hat die Ameisen aufgeregt.
Firsten, Dächer blitzten in Sonne,
Höfe ruhten unten in Wonne,
lief dort allein, wie eine Nonne.
Bisweilen an Hügel heraufkam,
die süsse Stimme viel näherkam.
Und die Abendglocke nahm ich wahr.
Oder sah wie die Blumen Blüten
wie sehr sie die Düfte hüten,
zog mich hin, wo die Sterne Brüten.
Und fühle mich als gar nicht gelebt,
weil immer die Weite angestrebt,
und dort verschwinde ich unbemerkt.
Bin nur ein armer, verirrter Gast,
hinter mir leere, vor mir Morast,
kein Weg, keine Lust, nur dürre Ast.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni