Alig akad e madárból,
elkóborolt már a tájból,
mégis hírlik, mintha látnák
erre tévedt egy-egy párját,
hiszen megmaradt az éden,
bokrok alján, fák tövében,
vad dürgése lázas kényszer,
s megtelik a feje vérrel,
s amíg hergeli a vágyat,
eldugul a hallójárat,
mind az apró, mind a felnőtt,
imádja a fenyőerdőt,
rövid röptét bír a szárnya
szürke-sötét a ruhája,
messzi vitte testét, lelkét,
s akkor is szép, ha csak emlék.