Kipróbált köteled kezedben szorítva
lassan lépsz csendeset, osonsz és bajt cipelsz.
Fáradt vak fák kara fémeset visítva
várja, hogy visszaadd sorsod, mit nem viselsz.
"Fesd most be fajsúllyal, siess, még nem késő!"
Süvít vad sürgönyük, kesergő kísértet.
"Végedet ne nógasd, nincs már lélekmérő,
nem szégyen megszökni, senki nem ítéltet."
Savanyú füstödből kisurrant szerencséd
fogát a fejedbe vájja, úgy vajúdik.
Csalárdul csitít, ha csókot is szeretnél;
Szüljön vagy vetéljen? Terhe csak nem múlik.
Görnyedő reményed szőnyegét felgyűrte,
fonalát megfonta, még fogta kezedet.
Majd szidva eszedet, tovább már nem tűrte,
ott hagyott, nélküle gyilkold meg kegyedet.
Baljós füst fest most rád fesletten torz sorsot:
gyomrodban gyertyát gyújt, bőrödre rátapad,
szívedre ráfekszik, nem ereszt, hogy hordod,
ráncot szánt, megszorít, még szemed már apad.
Könnyel kér kegyelmet magának arcodon,
hogy nehogy ott hagyd őt gyomok közt ledugva.
Kezedet szorítva vezet a bal soron,
nélküled tengődni nincstelen nem tudna.
Szomjazó szilánkként szúr sebet testeden,
ördög sem vesz semmit ingyen, mi már halott.
Kegyének gyengülve hajolsz a veszteden,
s nem csöppen semmi, mint korod a sárba rogy.