Mikor először láttalak, még zavarban voltam,
S lányos zavarombam egy sziát sem szóltam,
Csak néztem ahogy néztél és rám köszöntél,
Most nézném, ahogy nézel, de már elköszöntél,
Hosszú útra mentél, túlontúl messze jársz,
De a szívembe költöztél, akármerre szállsz,
S onnan biz én már el soha nem engedlek,
Kicsiny világom mélyén féltve dédelgetlek,
Majd ha itt az idő, és nem talállak helyeden,
Ha lelkem tüzét már te sem tartod melegen,
Hogyha csak eddig is, én örülök, hogy jöttél,
És a puszta léteddel magadhoz kötöttél,
Több vagy, mint egy rakoncátlan kis talány,
Én vagyok a fiú, és csak te lehetsz az a lány,
Ki mellett többet éltem egyetlen perc alatt,
Mint mi a halálig nekem nélküled maradt,
Darabkáim hibája, hogy nem tarthatók egyben,
A szív tragédiája, hogyha nincs akiért verjen,
Te mindkettőnk voltál, mikor mindent elvettél,
És maradásod híján, helyettem is döntöttél,
Hosszú útra mentél, tőlem már messze szállsz,
De magányom börtönébe emlékként visszajársz,
Te vagy a vihar bennem, és a tőle óvó menedék,
Nélküled tán boldogabb, de élettelen lennék.