Úgy hiszed láthatatlan vagyok?
Felhők mögött megbújok?
Úgy érzed nincs értelmem?
Magam vagyok a réteges szépérzet!
Illékony hópihéken táncot járó jégcseppek,
Te még nem is sejtheted mekkorát tévedsz!
Meggyőződésed hamis fátylad,
Mit szemedre borítva kételyt csak benned támaszt.
Benned s nem bennem,
Én tudom, mire vagyok képes,
S te ugyan nem láthatod ezt,
De én, kinevetlek téged.
Borzas hajad kétes nevetésed,
Gyarló lépted s önkényes ítélkezésed,
Nem vagy más, mint egy ostoba pislákoló fény,
A lidérc ütött kopott lámpásán egy veríték.
Ugye milyen nyomasztó?
Nevetésem revolvere a tarkódon,
Nem bánthatsz, mert fel nem érhetsz,
Egyszerű lényed csupán kérgemet kaparássza,
S te úgy hiszed, valómat lángolja.
Naivitásod legalja,
Hogy trónodon hadonászva,
Illúzió mámorod közt azt hiszed,
Királyságod valós alapjain jogarod lendíted.
De csak egy gép mögött illegsz – billegsz,
Karmaid fényezed, s tested telíted,
Hamis bókokon úszva még lentebb süllyedsz,
De csak tedd, kincsem, nem állíthat meg semmi sem.
Mi igazán fontos, azt nem birtoklod úgysem,
Tudod az értelem, nem csak egy kincs,
De fegyver is lehet,
Bár, hogy tudná ezt egy olyan ember, kinek értelmes szava nincsen.