H.Gábor Erzsébet
Ha a lélek örömtelen
Lelkem reszket, tört a szárnya,
rabmadár lett, be van zárva,
bús a léte, csendben vacog,
meghalt ami benne lakott.
Nem lobog a tűz már benne,
mintha kihűlt kályha lenne,
didereg a fagyos létben,
mint a fák a téli szélben.
Búsan gubbaszt, szárnya szegve,
vágyna fel a fellegekbe,
mert a lélek szabadmadár,
s ha számára zárt a határ,
elsorvad a földi testben.
Arra vár, hogy az lehessen,
minek, az Úr teremtette;
az örömmel kelne egybe,
a szépséget dajkálgatná –
azt, biz önként sosem adná!
Ha a lélek örömtelen,
fagyos, mint a jeges verem.
Tetszhalál az! Fel sem ébred,
búcsút int a földi létnek.
Fenn a mennyben boldog lehet,
Isten ad ott neki helyet.