Édesanyám ne sírj, miért hullik könnyed?
Még a kedvenc virágod is csókkal ölel.
Nézd, a Nap az égen csak neked mosolyog,
szél cirógatja féltőn redős homlokod!
Látod a selymes füvet, pillangós rétet?
Mondok néked, mint hajdan te szép meséket.
Neked csivitel édesen a csalogány,
kék íriszed simul e bársonyos csodán.
Hadd foghassam meg a két meggyötört kezed,
oly jó, hogy itt vagy közel, mellettem, velem!
Oly szép vagy te most is, mint annak idején,
mikor vágyakoztál az álmok szigetén!
Édesanyám ne sírj, cirógass most újra,
ott leszek fázós éjjelen melléd bújva.
Ott leszek, ha magányos vagy, ha szólítasz,
szeretlek ölellek, rám mindig számíthatsz.
Féltelek, oly gyönge lettél, mint e virág,
hallgassuk együtt, mit súg e megkapó táj!
Egy ősz tincset simítok el az arcodon,
mily rossz lenne nélküled, arra gondolok.
Maradj még, itt, örökké, mellettem, velem,
hadd fogjam sok mindent megért, dolgos kezed.
Tekintsünk a kertünkbe vetett csodákra,
ott is lelek szerető szíved nyomára.
Egy kis virág, mi kérges kezed nyomán nőtt,
oly parány, s mely álmoddal, vágyaddal átszőtt.
Magamban érzem friss kalácsod illatát,
s látom azt a kedves gyermekkori tanyát-
emlékszel amikor először csacsogtam?
Vagy ha hiányoztál, és érted nyafogtam?
Te azonnal ott voltál, mindig a bajban,
akkor is, amikor beteg voltam- hajdan.
Számíthattam rád. Erőt adtál és irányt,
s én a kezemmel tépett kerti tulipánt.
Ha hívsz suhanok hozzád víg lepkeszárnyon,
hogy jól vagy? - A szememmel tüstént kell látnom!
De most ne félj! Érzed? Viszonzok minden jót!
Vágysz rá? Megfőzöm neked a kedvenc lecsód!
Csak egy aprócska mosolyt kérek most tőled,
már többé sose mozdulok el mellőled!