Az igazáért holtáig remeg,
megcsomózza a szeretetemet,
kilencvenhármat váltott a tavasz,
s kilencvenhárom éve ugyanaz,
én belesimogatnék valamit,
de kőkemény, mint templomban a hit,
kiment belőle léte jó íze,
olyan magányos, mint egy szentmise,
a teste fáj, s míg keze-lába kín,
el-elbúsul a múlt fájdalmain,
s bár száz hibája gyötri – törve főt,
én esedezem Istene előtt.