Az útszélén vonszolom magam, lépteim számolom,
Emlékek terhe nyomja vállam, kínoz gondolatom,
Káosz a fejemben, amim volt, odaveszett minden,
Szeretném végre feledésbe temetni önhitten.
A fák nyíló virágainak illata bódít,
A viruló természet újrakezdésre szólít.
Lelkemben kinyílik-e a szeretet virága,
S annak illatát lesz-e, aki majdan kiváltja?
Itt a tavasz, ám nem a miénk... más-más útszakasz,
Hervadt szirmok, legázolt fű, cserjeges partszakasz.
A boldogság, mely szívünk végtelen óhaja volt,
Lassan a feledés fátyla takarja... már-már holt.
Nem hibáztatlak, nem rovok fel semmilyen vétket,
Úgyis már csak az emlékek kötnek össze minket.
Tavaszi éjben egy pillanatra felvillan bennem,
Hol rontottuk el, mi történt velünk: Veled és velem?
Jutsz még eszembe... álmaimba olykor visszajársz,
Ölelsz, karjaidba zársz. Titkon talán még rám vársz.
Magányban telnek napjaim, minden homályba vész,
Szívemben hiányérzet... tudom, ennyi volt, és kész.
Szabadka, 2019. április 22. -Jurisin Szőke Margit