Nyári forrósággal megrakottan,
akkor éjszaka pőrén feküdtünk,
a Hold ezüstfénnyel meghatottan,
de csalfán figyelt, mint forr egybe létünk.
Majd az átlátszó selyem fátyolát
rád dobta kacéran, féltékenyen,
hogy elraboljon tőlem, de csak állt
tárt ablakunk előtt ércfényesen.
Ragyogott, mint tested, lelked éke,
hivalkodón kacérkodott veled,
de rájött, nem lehetsz övé mégse,
belátta hát, hogy semmit sem tehet.
Aztán selymes leplét visszalopta
csalárdul a csalódott lódító,
és fel az égre, a csillagokra
aggatta fel a nyájas hódító.