Esik a hó, zord hidegben,
egy fagyos tájon, mely kietlen.
Nincsenek növények, virágok,
nincs semmi, amit imádok.
Nem süt a nap, csak a hideg,
minden szürke, egyhangú, rideg.
Jeges szél járja be a tájat,
kiolt az emberből minden vágyat.
Komor vidék ez, nincs itt öröm,
ide a napfény be nem köszön.
Egysíkú, reménytelen, nincs itt jó,
nem hangzik e tájon egy kedves szó.
Pedig nyílhatna virág, jöhetne a fény,
és ez meg is történt április legelején.
Beköszöntött a tavasz e zord tájra,
tehát van esély a nyíló virágra.
Lassan kibújt a nap a felhők mögül,
e fény volt a legszebb mind közül.
Egyre jobban oszlatta a felhőket,
fényében meg lehetett látni az erdőket.
Mert voltak azok is, csak nem látszottak,
mindig is a csodás napfényről álmodtak.
Jött hát a tavasz, és lassan a nyár is,
boldog volt a legkisebb nyíló virág is.
A zord tájból így lett hát szép vidék,
olyan hely, ahol élni nagyon szép.
Te vagy a napfény az életemben,
hiszek már az igaz szerelemben.
Hálásan köszönöm Kedvesem, neked,
hogy felolvasztottad a zord tájat, a szívemet.
Több napfényt hozol e tájra egy nap alatt,
amit bárki más egy év alatt is adhat.