Lábujjhegyen, halkan járok,
eltűnt a zaj, várok, várok.
Békét hoz a csend lelkembe,
fájdalom zúg a testemben.
Nyugtat a csend, mégis félek,
lehet, hogy már nem is élek.
Álmomban jönnek a holtak,
akik egykor élők voltak.
Felém nyújtják a karjukat,
kitárnak előttem kapukat.
Kapun túl van fény és sötét,
láthatom a holtak körét.
Csenget a csend, felébredek,
mindenem fáj, ketté reped,
ami egész volt és teljes,
már régóta felesleges.
Üvöltök és török, zúzok,
tombolok, összeroskadok.