Kint hozzá nem értően esik az eső, és szeretném... hogy itt legyél,
hallgassak... s te is hallgass... csekély hallgatásunk buzgón, ösztönözzön
minket..., mint két nagy cica, akik bágyadtan, elernyedve az ágyon fekszenek,
miután kinyalták tányérukból a tejfelt.
És én lassan ezt mondanám: add a kezed, és ki tudja, lehet..., hogy adnád.
Lelkem romokban... mintegy régi folytatásos regényben,
amelyekben ájuldozó, nagyságos asszonyok puhítják a foteleket,
és melleikre vigyázatlan rálöttyintik findzsájukból a tejeskávét.
Számmal félrehúznám nyakadból a hajad,
és számmal kinyitnám blúzod mindegyik kis gomblyukát,
és nem világosan, bamba kis füledbe suttognám:
kint hozzá nem értően esik az eső és olyan rossz nekem.