A májusi langyos esőben fürdőzött.
Láttam ahogy élvezettel felfrissül benne.
Illatfelhő követte az útját,
míg ránevetett az aranyruhába öltözött mézelő hárs,
és orra hegyére szórta vajszínű porát a bodza
tenyérnyi virága.
A föld szomjasan nyelte a harmatként permetező esőt,
mint testek a szerelmi vágy örömét.
Mikor alábbhagyott az égi áldás,
a fák vetette árnyak szinte reszkettek a verőfényben.
A Nap lángja felforralta a levegőt.
Aztán Őt figyeltem, ahogy ujjaival fényhálót sző,
és megörül az égen megjelenő szivárványnak,
amire egyszer csak, hopp, felült,
és hintázni kezdett rajta.
Mikor megunta, leszökkent és elszaladt.
Gondoltam utána eredek, de váratlanul visszafordult,
és elbújt fáim lomb-homályába,
miközben a madarakkal együtt csivitelt.
Fürtjei ott lebegtek az ágak között a szél apró fuvallatában.
Hozzászóltam, de kacéran legyintett egyet, és meglovagolt egy éppen arra tévedt szitakötőt,
majd újra felröppent, és meztelenségétől
pironkodva, táncra perdült a tarka szárnyú,
törékeny lepkék sokaságával.
És csak táncolt... és táncolt...
Egyszer csak elfáradt, alélva elnyújtózott
a kertem üde pázsitján a felhőtlen
Boldogság.