Újra süt a nap s vas földbe mar,
Újra éled a szív s száj bevarr,
Újra lángol az acél s vele gazdája,
Utoljára száll útra lelkünk királya.
Fel pornép újabb robotjára,
Fel kel a nap egy újabb nyomorúságra,
Fel a pap is szent imára,
Nyugszik még a gyermek pólyája.
Áll a gyötört, de büszke máglya,
Áll a kereszt s sanyarúsága,
Áll a nép még vígan a homályba,
Fekszik már a fegyver, mint lánca.
Az gyermek kezébe nem kard szól,
Az lángoktól szűnik az ól,
Az vas áradozik a harcról,
E helyen csikorog az utolsó strófa.
Atya szavára mozdul a gép,
Atya szavától retteg e nép,
Atya ki hagyja, hogy mi legyen ép,
Gyermek, ki bújik eme világba.