H.Gábor Erzsébet
Hajnali fényben
A fák között a fény rezeg,
nesztelen csendben érkezett,
akár a szél, ha átoson
lopva az alvó városon.
Fekszem az ágyon, és a Nap,
mint én a könnyű pléd alatt,
derűsen ébred. Rám ragyog.
Nyitva hagytam az ablakot,
a függöny lebben. Jól vagyok;
az édes kerti illatok
szobámba szöknek, s hajnali
madárka-trillát hallani.
Nyújtózom egyet, és a fény -
akár egy érző földi lény,
hajamba csókol, simogat,
mint kinn a szél a sírokat,
dúdolva nékik szép vigaszt.
Szeretném újra élni azt,
amit olyankor érzek én,
amikor szít egy költemény;
minthogyha bimbó bomlana,
szirmokat fest a szív szava,
s csodát teremt a semmiből -
akár anyám! A vekniből,
ha nékem vág egy nagy karéjt,
mindig a szívét osztja szét,
mutatva azt, hogy így szeret.
Áldom e dolgos két kezet!
A kávéillat visszahoz…
Szemed szelíden rám ragyog,
s nyújtod a bögrét. Jó meleg.
Imádott, drága reggelek!
Versek, szerelem, fénypatak,
áldás a kéklő ég alatt!
Vállamra hajtod vén fejed,
nem szólsz, és mégis értelek.
2019.08.04.