Egy oly világon járunk,
Hol gyomor az eszme,
Hiába is várunk,
Morog feledve!
És addig míg tele nem rakod,
Addig minek agy,
Nem lesz más gondolatod,
Enni adj!
Éhezik a világ is,
De ő nem tudja mit egyen,
Embernek csak piramis,
Miből sírja legyen!
Éhezik ember a világod,
És vért akar,
Ha már tele a gyomrod,
Mozduljon a kar!
A föld tölté fejed,
És te nem adsz semmit,
Emeld fel kardod,
Alkoss, művészit!
Az éhes költő sem vágyik másra,
Papírra veti könnyeit,
Falja fel végre múzsája,
S gyónja meg vétkei.
A király is mondja,
Inkább akasszák fel,
Mint hogy országa,
Nyelje majd el!
És a falánk forradalmár,
Mint dzsentri oligarcha,
Egyre hívogatja már,
A szomszéd disznaja.
De hisz kié is a koca,
Abból mit a föld adott néke,
A jobbágy évekig dolgozta,
S most ez lett véle.
Nem érzi a lángot,
Hisz véres hányás a harc,
Ő csak enni, enni vágyott!
Ezért van arcán karc.
És a dolgos péket,
Aki eddig villát fogott,
Most utcát dagaszt,
Forrongott.
De mit tesznek majd,
Ha felakasztva minden király,
És nincs még mindig étek,
Habár azt hiszik kijár.
Ezt akarod, te Ádám,
Atyád így teremtett,
Ne fuss gyáván,
Míg gyomrod nem lesz elégedett.