Mind kell, hogy felírjam újra még,
Mind kell, míg este kék az ég,
Mind kell, és ha holnap is így kelek,
Mind kell, féljenek az istenek.
Könnyünk zúg és halunk el,
Mégis van ki énekel,
Patak mossa lábunk, de véres a kezünk,
Soha nem is volt istenünk.
S mi mégis imádtuk őket,
Feláldoztunk férfiakat, nőket,
De sose voltak ott, legalábbis azok,
Könnyes szemmel néznek az angyalok.
Újra vízre keltünk, mint megtermett vízilovak,
Fekszünk, eszünk s csattognak az éles fogak,
Úgy hiszem pedig, ki egyenes derékkal áll,
Nem ő az, ki itt most a szamár.
Újra állatként, minthogy az ember tervez,
Nem volt ki végzett, s nem volt ki rendez,
Mégis, olyan közel kerültek a csillagok,
Hullásukkal telnek a vörös hajnalok.
Nem tudom kik vagyunk ezen a földön,
Túl hogy halott testünk vonszoljuk a zöldön,
Vannak kik verseket is írnak,
Erősek, de gyakran ők is sírnak.
Megpróbálják megjavítani az életet,
Újjá építeni az emberi természetet,
Mosom hát kezem, hisz versem olvasod,
S talán végül, a világot máshogy fogadod.
Mind kell, még nem lesz az ég kék,
Mind kell, ki van olyan tetvedék,
Mind kell, ki hiányt lapra vet,
Mind kell, ki e versbe szót tett.