Szoba
Írta: Adry Boszy Dátum: április 07 2008 09:13:41
H
Menj el. Félek, hogy soha többé nem leszek ugyanaz,
Talán örök bennem a tél, melyre nem jön új tavasz.
Teljes hír
Terhes üresség és homály. A semmi négy fala körbezár,
Kiált a csönd, a káosz zúgva, kavarogva rám vár.
Csak képzelem a fényt, tûz hidege égeti az arcom,
Nevetés és dallam száll, s én süket füleimmel Õt hallom.
"Eljöttél hát! Reméltem, hogy nem feledsz el engem!
Haragszol. Talán még nem bocsáthatod meg, hogy hûtlen lettem.
Zöld lángú szemeddel oly vádlón, ridegen nézel rám,
Hogy újra megbánom minden, már ezerszer megkönnyezett hibám."
Fájó a lét. A lélegzet keserves keserû, mely fennakad,
Hullana a könny, de hideg van, s megfagyva az arcomon marad.
Látomás villan elõttem, selymesen áttetszõ ablak nyílik,
De rögtön el is tûnik, s a falon csak a sötétség fénylik.
"Nézlek téged. Bárcsak megtehetném, hogy átölellek újra,
S csókjaiddal övezve rálépjek a nekem kijelölt útra.
Megérintenélek, de tudom, hogy tiszta bõröd égetné szennyes kezem,
Szeretnélek mosolyogni látni, de helyette földre sütöm szemem."
Jajongva hullik a vér. Közelednek felém a szilárd falak,
Kiálltok, de tükörbe ütközve a földre hullnak a szavak.
Régvolt nyár és rég elszáradt virágok illata újra él,
De újra és újra meghalnak, csak hírüket hozza a szél.
"Menj el. Félek, hogy soha többé nem leszek ugyanaz,
Talán örök bennem a tél, melyre nem jön új tavasz.
Menj el, Gabriell, de emlékeidben elevenen éljen a múlt,
Tudd, én is emlékszem az égi szerelemre, mely bennünk dúlt!"